Egy nagyon átlátszó titok: az üvegpozitív

F. Erzsébet, üvegpozitív, 9x12 cm

Az üvegnegatívok sötét, titokzatos lemezek, de nem mindig. Egy kis technikatörténeti érdekesség mára: egy kis tasakba külön csomagolva három üvegpozitívot találtam. Ez a dia őse, ami pozitív eljárással készült, vagyis pont azt látjuk az átlátszó lemezen, ami a kamera előtt volt - a sötét az sötét, a világos az átlátszó. A hölgy nevét is tudom, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy miként kezeljem ezeknek az embereknek a személyiségét. Maradjunk annyiban, hogy a képen F. Erzsébet látható, valószínűleg 1925-1935. között.
Érdekes, hogy a diák miért nem váltak sokkal kedveltebbé. Azon túl, hogy önmagukban is nézegethetők, vetíthetők, és sokkal jobb a tonalitásuk és a színük is, ugyanúgy lehet róluk papírképet is csinálni. Ez a kép különösen szép állapotban maradt fenn, némi retusálás után akár publikálható is.
Ha valaki szép nők szép képeit keresi, a Flickr oldalamra feltettem egy alaposabban javított, negatívról készült képet is ide.

Négy portré, négy szabadtéri kép

Ma beolvasott üvegnegatívok (Bonin Hilda hagyatéka, 9x12 üvegek)

Ma még elsősorban a 9x12 centiméteres, illetve ehhez hasonló, vegyes méretű üvegnegatívokat szkenneltem. Egyetlen kivétel a kisfiú portréja volt, ami az egyetlen 6x9-es, tulajdonképpen középformátumú negatív volt. A képek némelyike nagyon rossz minőségű és sérült, elsősorban az, amelyikről a kissé holdkorósnak tűnő nőt, és a két kisgyermeket nagyítottam.
A portrékat bizonyosan Bonin Hilda készítette saját nappalijában, talán az eredeti méretben kilógó gyermek-portré kivételével. Az alsó képek az előkertjében, illetve ismeretlen helyszíneken, valószínűleg a budai hegyekben készültek - itt is a két kisgyermek a kivétel. Az ő képük olyan rossz minőségben maradt fenn, hogy a környezet nagyon sok próbálkozás után sem nagyon kivehető. Ráadásul olyan, mintha őket egy másik kamerával, talán maradék nyersanyagra fényképezték volna, mert a 9x12 cm körüli, egyébként sem normál méretű üvegnek csak a felén van képi információ.
Az üvegekre egészen máshogy fényképeztek, mint ma tennénk. A képi információt hatalmas felület rögzítette a mai filmméretekhez vagy szenzorokhoz képest, az expozíció hosszú ideig tartott és a kamera nehézkes volt. Nem csoda, hogy emiatt igen nagyvonalúan bántak a nyersanyaggal, a cél az volt, hogy rögzítsenek mindent, ami fontos, lehetőleg alaposan megvilágítva, és utána csak a szükséges részt nagyították. Én is így jártam el: az eredeti kép nyolcadából nagyítottam a nyílt színi felvételeken. Ezt nem tekintem "szépítésnek", mivel valószínűleg ők is csak nyersanyagként tekintettek a kép nagy részére. Gyakran a háttérben annyi részlet maradt, amiből rekonstruálni lehetne, hogy milyen volt az utca képe a huszas-harmincas években, mondjuk két kerítésrács közéből!
A portrékkal persze más a helyzet, ott jól ismert helyen állt a kamera, és az alakok betöltötték a képmező nagy részét. A korabeli objektívek azonban a kép szélein már nagyon rossz minőségű, torz képet rögzítettek, ezért valószínűleg a portrékat akkorára nagyították volna, mint most én, talán még szűkebbre is vették volna őket.
Persze, akárhogy is rekonstruálom ezeket a képeket, a legnagyobb titok, hogy kik ezek az emberek, egyelőre megfejtésre vár.