Perutz - "talán ez jó lesz"

Perutz - talán ez jó lesz

Ez a Perutz egy szép szál katona volt, és igényes is. Egy egész doboz diapozitív készült róla 1917-ben, de a legtöbb "nem jó, csak legfeljebb próbákra", mert valami hiba mindig volt vele. Ennek az üvegnek a szélére az alkotó viszont már azt karcolta, hogy jó lehet... Egyelőre ismeretlen, víz és tűzkárosodott hagyatékból került elő néhány ipari berendezéssel, családi fotóval és miegymással, illetve egy 1922-es budapesti villamosbérlettel.

Csacsikád

Csacsikád, a photo by antaldaniel on Flickr

Ma elkezdtem egy kisebb hagyaték feldolgozását, amelyben vintage printek és üvegnegatívok is vannak. Az igencsak vegyes anyagba máshonnan is kerülhettek képek. Ez a kis szerelmes üzenet nagyon megérintett.

"Ne felejtsd el soha a tul oldali kétlábu csacsidat Szerelemmel Olgád"

1931. Keszthely, július 12.

Mikrotörténelem I: fennmaradt papírképek

Fennmaradt papírképek és a hátoldalukon
található szövegek. Ez a doboz egy kivétellel 1933-ban készült
képeket rejtett.(kontaktmásolatok 6x9 rollfilmről).

Szinte lehetetlen olyan fotós hagyatékot találni, ami jól volna dokumentálva. A negatívok rendszerezése, dokumentálása nagy türelmet igényel pont akkor, amikor a fotós izgatottan el szeretné készíteni a nézhető pozitív képet. A negatívoknak az a jó tulajdonsága, hogy sokkal időtállóbbak (részben anyaguk, részben ritka használatuk miatt) ezért keveredik a rossz dokumentáltsággal. Így természetesen aranyat ér egy olyan doboz papírkép, ami fennmaradt, hiszen annak a hátuljára általában írtak vagy nyomtattak valamit: a szereplők nevét, üdvözletet, dátumot, esetleg a laborban a papírkép készítésének az időpontját. Ma pont egy ilyen dobozhoz volt szerencsém. Néha a tömör ráírás naprakész azonosítást tesz lehetővé.
Bár magamtól is látom, hogy az egyik képen megemelik a tetőt (a kész tetőt szó szerint felemelték, és aláhúztak még egy emeletet), ennek az időpontja az építészeti dokumentációkból szinte biztosan fellelhető, ráadásul az egyetlen szó "tetőemelés" kiemeli azt, amit alig hiszek el a szememnek.

Egy nagyon átlátszó titok: az üvegpozitív

F. Erzsébet, üvegpozitív, 9x12 cm

Az üvegnegatívok sötét, titokzatos lemezek, de nem mindig. Egy kis technikatörténeti érdekesség mára: egy kis tasakba külön csomagolva három üvegpozitívot találtam. Ez a dia őse, ami pozitív eljárással készült, vagyis pont azt látjuk az átlátszó lemezen, ami a kamera előtt volt - a sötét az sötét, a világos az átlátszó. A hölgy nevét is tudom, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy miként kezeljem ezeknek az embereknek a személyiségét. Maradjunk annyiban, hogy a képen F. Erzsébet látható, valószínűleg 1925-1935. között.
Érdekes, hogy a diák miért nem váltak sokkal kedveltebbé. Azon túl, hogy önmagukban is nézegethetők, vetíthetők, és sokkal jobb a tonalitásuk és a színük is, ugyanúgy lehet róluk papírképet is csinálni. Ez a kép különösen szép állapotban maradt fenn, némi retusálás után akár publikálható is.
Ha valaki szép nők szép képeit keresi, a Flickr oldalamra feltettem egy alaposabban javított, negatívról készült képet is ide.

Négy portré, négy szabadtéri kép

Ma beolvasott üvegnegatívok (Bonin Hilda hagyatéka, 9x12 üvegek)

Ma még elsősorban a 9x12 centiméteres, illetve ehhez hasonló, vegyes méretű üvegnegatívokat szkenneltem. Egyetlen kivétel a kisfiú portréja volt, ami az egyetlen 6x9-es, tulajdonképpen középformátumú negatív volt. A képek némelyike nagyon rossz minőségű és sérült, elsősorban az, amelyikről a kissé holdkorósnak tűnő nőt, és a két kisgyermeket nagyítottam.
A portrékat bizonyosan Bonin Hilda készítette saját nappalijában, talán az eredeti méretben kilógó gyermek-portré kivételével. Az alsó képek az előkertjében, illetve ismeretlen helyszíneken, valószínűleg a budai hegyekben készültek - itt is a két kisgyermek a kivétel. Az ő képük olyan rossz minőségben maradt fenn, hogy a környezet nagyon sok próbálkozás után sem nagyon kivehető. Ráadásul olyan, mintha őket egy másik kamerával, talán maradék nyersanyagra fényképezték volna, mert a 9x12 cm körüli, egyébként sem normál méretű üvegnek csak a felén van képi információ.
Az üvegekre egészen máshogy fényképeztek, mint ma tennénk. A képi információt hatalmas felület rögzítette a mai filmméretekhez vagy szenzorokhoz képest, az expozíció hosszú ideig tartott és a kamera nehézkes volt. Nem csoda, hogy emiatt igen nagyvonalúan bántak a nyersanyaggal, a cél az volt, hogy rögzítsenek mindent, ami fontos, lehetőleg alaposan megvilágítva, és utána csak a szükséges részt nagyították. Én is így jártam el: az eredeti kép nyolcadából nagyítottam a nyílt színi felvételeken. Ezt nem tekintem "szépítésnek", mivel valószínűleg ők is csak nyersanyagként tekintettek a kép nagy részére. Gyakran a háttérben annyi részlet maradt, amiből rekonstruálni lehetne, hogy milyen volt az utca képe a huszas-harmincas években, mondjuk két kerítésrács közéből!
A portrékkal persze más a helyzet, ott jól ismert helyen állt a kamera, és az alakok betöltötték a képmező nagy részét. A korabeli objektívek azonban a kép szélein már nagyon rossz minőségű, torz képet rögzítettek, ezért valószínűleg a portrékat akkorára nagyították volna, mint most én, talán még szűkebbre is vették volna őket.
Persze, akárhogy is rekonstruálom ezeket a képeket, a legnagyobb titok, hogy kik ezek az emberek, egyelőre megfejtésre vár.

Átlátszó titkok

Húsz évvel ezelőtt örökölt családom egy jelentősebb fotóhagyatékot, amelyben számos különböző méretű üvegnegatív is található. Sajnos a készítő már nem tudta elmesélni nekem a történetüket, és a negatívok kezelhetősége a sötétkamrában cseppet sem volt egyszerű. Vagyis selyempapírba átcsomagolva újabb húsz évet rejtegették az átlátszó titkaikat.
A legtöbb pozitív kép elveszett, vagy más családokba került, ezért egyáltalán nem lehet tudni, hogy pontosan mit ábrázolt. Mivel a kinagyításukkal felhagytam, újabb húsz év után a digitális korszakba szerettem volna őket továbbörökíteni. A beszkennelésük aztán sokkal több nehézséggel járt, mint gondoltam volna, és sokkal több örömet is okozott.
Az üvegnegatívok a fotógráfia modern történetének pusztuló emlékei. A fekete-fehér film rokonai, a huszadik század  legjellemző bbképalkotási módszerével készültek, de még nem a sokkal könnyebben kezelhető filmre. Az üvegek azt az átlátszó anyagot jelentették, amit később az átlátszó film váltotot fel. Sokkal súlyosabbak, törékenyek, kopnak, a fényben öregszenek, sok helyet foglalnak, és első ránézésre általában olyan sötétek, hogy nem sok reménnyel kecsegetetik a megtalálójukat, ezért még ma is gyakran a szemétben végzik, esetleg pár száz forintért gyűjtőkhöz kerülnek. Módszeres gyűjtésükkel és digitalizálásukkal nemigen foglalkozik senki, mert gyakran piszok sok munka kell a restaurálásukhoz.
Az üvegnegatívok első ránézésre átlátszóak, de titokzatosak, többnyire még egy szokásos filmnegatívnál is nehezebben értékelhetők. Én beleszerettem a titkaikba. Annak reményében, hogy találok más gyűjtőket, restaurátorokat, vagy megfejtésre váró lemezeket, elkezdem ezt a blogot írni, talán angolul is.